A közkedvelt Diáktoll pályázaton ismét részt vettek a felső tagozatos diákok.
Az 1. forduló feladata: fogalmazás írása megadott témában, kötetlen műfajban és stílusban.
Téma: Egy különleges nap története
A 7-8. osztályos korcsoportban két tanulónk is kimagasló eredményt ért el.
Sárközi Emma 7.b osztályos tanuló, I. helyezést ért el; a versenybizottság értékelése alapján „Az I. fordulóban az összes fogalmazás közül egyetlen maximális pontszámot ért el.”
Kállay Emese Kwirena 7. b osztályos tanuló, III. helyezést ért el; a versenybizottság értékelése alapján „Kerek fogalmazás, pontosan betartotta a szerkezeti egységeket.”
A pályázaton részt vettek:
Kaltenecker Izabella 7. a
Kántor Kitti 7. a
Klein Judit Beáta 7. a
Körmöczi Bendegúz 7. b
Szuda Flóra 8. a
Az 5- 6. osztályos korcsoportban hat tanulónk vett részt a pályázaton:
Bennárik András György 6. a
Bolvári Kristóf 6. a
Fajt Jázmin 6. a
Lang Eszter Ottilia 6. b
Major Bettina 6. b
Szabó Berta 6. a
Bennárik András György 6. a osztályos diákunk I. helyezést ért el, fogalmazásának értékelése:
„Kerek, egész, megható történet. Lineáris a cselekményvezetés, átgondolt a visszaemlékezés.”
Bolvári Kristóf 6. a osztáyos, Fajt Jázmin 6. a osztályos, Major Bettina 6. b osztályos, Szabó Berta 6. a osztályos tanulóink a zsűri értékelése alapján II. helyezést értek el.
Bolvári Kristóf fogalmazása „Kedves Történet egy cica és a kisfiú kapcsolatáról”, Fajt Jázmin munkája szerint „Szlovéniába látogattak el, a Bledi-tó és a híres krémes elfogyasztásának élményét egy levélen keresztül osztotta meg”, Major Bettina- szövege „A Tenerifei kirándulás nagyon részletes bemutatása”, Szabó Berta „betartja a levél műfaji követelményeit, szerkezeti részeit”.
Lang Eszter Ottilia 6. b osztályos tanuló, III. helyezést ért el; a versenybizottság értékelése alapján „Egy kellemes túra története”.
A győztes pályamunkák az alábbi linken érthetők el:
Gratulálunk, és további sok sikert kívánunk!
A fogalmazás írója:
Kállay Emese Kwirena évf: 7.b
Intézmény:
Újhartyáni Német Nemzetiségi Általános Iskola
Kirándulás a Mátrában
Idén nyáron a Mátrában nyaraltunk. Egy kis eldugott faluban, Pálosvörösmarton szálltunk meg, ahol egy kedves, tiszta tekintetű, idős néni szeretettel fogadott bennünket. Ez az apró falu 600 fős lakosságával Heves vármegye harmadik legkisebb települése, ami a Bene-patak völgyében található.
Még otthon megterveztük a heti programot, amelynek a része volt, hogy felmenjünk a Kékestetőre is. Az első ott töltött éjszakát követő reggelen frissen ébredtünk a pihentető alvás után. A szállást adó néni bőséges reggelivel lepett meg minket. A gazdag lakomát követően összekészülődtünk az aznapra tervezett túrához. Mivel már előre tudtuk, hogy a Mátra erdőségeit zömében a bükk, a tölgy és a gyertyán alkotja, mely kedvenc élőhelye a kullancsoknak, ezért a nagymamánk borsmenta teát főzött nekünk, hiszen a kullancsok nem szeretik a borsmenta illatát. Az indulásunk pillanatában már érezni lehetett, hogy egy meleg nap elé nézünk. A kék turistajelzésen indultunk el a csúcs irányába.
Az út folyamán az arra járó emberekkel barátságosan üdvözöltük egymást. Megismerkedtünk egy fiatal párral, akik egy kiskutyával, Zsömlével vágtak neki a hegynek. Egy rövid ideig együtt haladtunk a túra útvonalán, azonban lehagytak minket, mivel mi tartottunk egy kis pihenőt egy hatalmas tölgyfa hűs árnyékában. Ahogy ott ültünk az öreg tölgy mellett csendesen, egyre több hangra lettünk figyelmesek. Hallottuk a kis énekes madarak dalolását, a magasban elhúzó karvaly éles vijjogását, a kövek között futó Bene-patak lágy csobogását és a szúnyogok döngicsélését. A néma erdő életre kelt. Az erdőben a fáknak köszönhetően kevésbé lehetett érezni a rekkenő hőséget. A pihenőt követően ismét útra keltünk és meg sem álltunk, amíg el nem értük a Jávoros-forrást. A tiszta, lágy és jéghideg forrásvíz felfrissített bennünket. A forrás mellett lévő tűzrakó helynél hosszabb időre megpihentünk és elfogyasztottuk a maradék tízórainkat. Nagy örömöt jelentett számunkra, amikor megpillantottuk egy-egy állat lábnyomát. Volt kisebb, nagyobb, szélesebb, keskenyebb. Izgatottan találgattuk, hogy vajon melyik lehet a vaddisznóé, az őzé, vagy a szarvasé. Rengeteg madarat, gyönyörű gyíkokat, különféle pókokat, rovarokat, bogarakat láttunk. Több mint két órán át gyalogoltunk hegymenetben. Mire felértünk a csúcsra nagyon kimerültünk, de ez sem vette el a kedvünket attól, hogy felmenjünk a TV- toronyba a nagyival együtt, aki idő közben autóval érkezett a csúcshoz. A legfelső látogatható szinten a szél olyan erősen fújt, hogy tíz perc alatt teljesen átfagytunk. Annak ellenére, hogy a nyár legmelegebb időszakában jártunk ott, ebben a magasságban mégis kellemetlenül hideg volt.
Az egy szinttel lejjebb lévő presszóba igyekeztünk, ahol ittunk egy forró csokit, amitől újra átmelegedtünk, miközben a magasban gyönyörködtünk az előttünk lévő tájban.
Mielőtt a szállásunkra indultunk volna ismét összefutottunk Zsömlével és gazdáival, akik elpanaszolták, hogy nem tudnak felmenni a toronyba, mert kutyával felmenni tilos. Apa felajánlotta, hogy majd ő vigyáz a kutyusra, amíg ők felmennek a toronyba. Zsömle egy világos barna szőrű félénk fiatal kutya volt, akit a gazdáik egy menhelyről fogadtak örökbe. Miközben apa vigyázott Zsömlére, kishúgommal az ott lévő játszótéren játszottunk a nagyival. Miután a fiatal pár lejött a toronyból megköszönték a segítségünket és elköszöntünk egymástól.
Mivel ismét megéheztünk és közeledett a vacsoraidő, ezért hazafelé betértünk egy fogadóba, ahol megvacsoráztunk. A nap végén fáradtan zuhantunk be az ágyba, azzal a jóleső érzéssel, hogy ennek a kirándulásnak az emléke örökre velünk marad.
A fogalmazás írója:
Sárközi Emma évf: 7.b
Intézmény:
Újhartyáni Német Nemzetiségi Általános Iskola
Egy igazán különös nap
Eleinte ez a nap is úgy indult, mint a többi. Reggel felébredtem, kinéztem az ablakon és megállapítottam, hogy ma is esős idő van. Egyáltalán nem volt kedvem iskolába indulni. Lassan elkezdtem készülődni, hogy legyen időm rendbe rakni a vállamra omló kócos hajam. Ezzel viszont rengeteg idő elment, emiatt pedig kapkodva reggeliztem meg. Felkaptam az iskolatáskám és kiléptem a házból, rohantam, mert már késésben voltam.
Odaérkeztem a buszmegállóba zihálva, felszálltam a buszra és leültem egy szabad helyre. Nem utaztam sokáig, mivel az iskola két megállónyira volt csak. Besiettem az ajtón és elfoglaltam a padomat. Becsengettek és belépett az ajtón Marika tanárnő, akitől rettentő sokat tanultunk. Az óra borzasztóan hosszúnak tűnt. Percenként pillantottam a faliórára, de mintha a mutatókra ólomsúlyokat akasztottak volna, szinte már visszafelé araszoltak. Öt perc volt még hátra az órából, amikor hirtelen megszólalt a jelző csengő, de senki sem figyelt rá.
Mindenki az ablakot nézte, eleinte nem értettem miért, aztán megpillantottam odakint egy… hát nem is tudom pontosan mit, óriási volt, mint egy ezerszeresen felnagyított csészealj, olyan, mint amit az űrlényes filmekben látni, de ez nagy butaság. Űrlények nem léteznek, és főleg nem röpködnek a mi bolygónkon óriási csészealjakban. Vagy mégis? Marika nénire egy pillanatra sem figyelve, mindenki kirohant az ajtón és az udvar felé vették az irányt.
Mikor kiléptünk a fűre, megpillantottuk az űrjárót, amiből élőlépett egy kicsi lilás figura. Biztosan nem űrlény, hiszen az lehetetlen, de mégsem tudtam másra gondolni. Egy teljesen átlagos reggel után megjelenik egy furcsa lény az iskolaudvarban, ez bizony tényleg egy földönkívüli. Máshogy képzeltem el, nem hasonlított a televízióban szereplő marslakókra, bár az igaz, hogy tényleg furcsa lilás volt a bőre, de sokkal emberibb volt. Nem volt kidülledt, nagy szeme és furcsa csápjai sem, a fején egy óriási sötétlila masni díszelgett, furcsa levendulalila kezeslábast viselt. Időközben a lány visszament a fedélzetre és becsukta az ajtót.
Felszállt a gép és észre sem vettem, hogy egy sárga lámpához hasonlító fénykörben állok. Bár nem tudtam, hogy milyen lények ezek, azt nagyon is jól tudtam, hogy ez mit jelent: felszippantanak a hajóra! És tényleg, egy perc múlva már egy sötét lift-szerű valamiben ültem. Jellemző, hogy egy -látszólag teljesen – átlagos napon is harminc gyerekből én vagyok az, akit felszippant egy csapat marslakó. Ahogy egyre feljebb értem a liftben, annál inkább elszállt a haragom és a félelem vette át a helyét. Kinyílt a különös lift ajtaja és megpillantottam a többi teremtményt is. Hasonlóan néztek ki, mint lila társuk, csak mind más színekben pompáztak: volt köztük bíborvörös, indigókék és méregzöld színű is. Nem volt időm alaposabban szemügyre venni őket, mert lazán meghúztak egy kart és az űrjáró elindult. Hosszú percekig utaztunk a világűrben. Nem néztem ki az ablakon, túlságosan lekötötte a figyelmemet a hajó belseje: rengeteg gomb, idegen masinák és szebbnél szebb színek.
Egyszer csak megálltunk és kinyílt az ajtó. Hirtelen a szemem elé tárult egy vakítóan fényes, nem mindennapi, gyönyörű táj. Az űrlények bökdösni kezdtek, ebből arra következtettem, hogy el kell indulnom, ezen az idegen bolygón. A felszín, amin lépkedtünk a narancssárga legkülönbözőbb színeiben pompázott és itt-ott különös csúcsos dombocskák voltak rajta. Ott, ahol az égnek kellett volna lennie még több bolygó volt. Úgy nézett ki, mint egy másik univerzum. Már hosszú ideje sétáltunk a furcsa felszínű égitesten, amikor egyszer csak megláttam egy hatalmas épületet, gyönyörű volt, sosem láttam még ehhez hasonlót.
Beléptünk az épületbe. Belülről is hatalmas volt és kétszer olyan csodálatos, mint kívül. Középen volt egy óriási trón és rajta a legnagyobb űrlény, amit valaha láttam, mondjuk az is igaz, hogy nem rég óta ismerem ezeket a lényeket. Mellette egy jóval kisebb állt. Egy kis ideig sutyorogtak valamiről. Aztán a nagyobb űrlény felém fordult, amint megszólalt, azonnal megértettem, miért van ott mellette a másik kicsi lény, azért, mert a termetesebb feltehetően az űrlény király, már ha van ilyen, egy szót sem beszélt emberi nyelven, csak valami furcsa idegen nyelven szólt, a kicsi pedig fordított mindent, hogy én is értsem. Azt mondta a király, hogy: üdvözöl és sajnálja, amiért minden előzmény nélkül elraboltak, megmagyarázta, csak félreértés történt, mert egy földön rekedt űrlényt keresnek. Ennél a résznél kissé felszaladt a szemöldököm, mert el sem tudtam képzeli, hogy mit keres egy űrlény az emberek közt és nem hiszem, hogy hasonlítok egy űrbéli lényre, de azért nagyon megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy nem akartak elrabolni. Sok kérdésem volt, de mindenre készségesen válaszoltak. Azzal a tervvel is megismertettet, miszerint ki fogják törölni az emberek emlékezetét. Ezek után még annyit mondott, hogy a marslakók körbevezetnek kárpótlásképp a bolygón, amíg előállítják a következő űrjárót és közölték velem, hogy az én emlékeimet nem törlik ki, hogyha nem szeretném.
Így hát elindultam a bolygó-túrára az űrlényekkel. Sokat beszélgettünk, és a hely teljesen elvarázsolt, de sajnos az idő hamar elszaladt, és indulnom kellett vissza a Földre. Megköszöntem mindent és búcsút mondtam a furcsa szerzeteknek. A visszaúton megfigyeltem a világűrt. Hamarosan visszaérkeztünk a Földre. Minden úgy történt, ahogyan el volt tervezve. Mindenkinek az emlékeit kitörölték és az élet visszaállt a régi kerékvágásba.
Ha ma reggel valaki azt mondja nekem, hogy űrlényekkel fogok utazni, annak biztosan nem hittem volna el. Aztán hirtelen felébredtem arra, hogy szól valahol egy csengő. Jaj, ne elaludtam a matematikaórán! Nagyon remélem, hogy Marika néni nem vett észre ebből semmit, talán szerencsém van és őt is elrabolták az űrlények.
Bárhogy is történt az az egy dolog biztos, hogy ez az öt perces kis kaland igazán felejthetetlenné varázsolta ezt a mai, látszólag teljesen átlagos napot.
A fogalmazás írója: Bennárik András György évf: 6.a
Intézmény: Újhartyáni Német Nemzetiségi Általános Iskola
Az első tengerimalacom
A 8. szülinapomra szerettem volna egy tengerimalacot. A szüleim nem nagyon rajongtak az ötletért, de azt mondták, hogy elgondolkodnak rajta. Nagyon vártam már, hogy végre lehessen egy malacom, régi vágyam volt és már csak pár nap volt a születésnapomig.
Végre elérkezett a nagy nap. A szüleim korán reggel ébresztettek. Boldog születésnapot kívántak és mondták, nagyon gyorsan öltözzek fel, mert elmegyünk valahová, van egy meglepetésük. Siettem az öltözéssel, ettem pár falatot, aztán beültünk az autóba és elindultunk a titkolt cél felé. A kíváncsiság nagyon fúrta az oldalamat, hogy hová visznek, de akárhogy faggatóztam nem árulták el. Amikor megérkeztünk arra a bizonyos helyre, láttam, hogy az egy állatkereskedés. Nagyon megörültem, mer sejtettem, hogy végre valóra válhat az álmom! Siettettem anyáékat, hogy minél gyorsabban menjünk be. A szívem a torkomban dobogott, forgott velem a világ, legszívesebben sikítottam volna örömömben. Beléptünk a boltba. Körös-körül kutyajátékokat láttam és sok-sok akváriumot, amiben különféle halak úszkáltak. De sehol sem láttam tengerimalacot. Az eladótól megkérdeztük, hogy tartanak-e tengerimalacokat is. A néni hátra vezetett minket egy kis helyiségbe, ahol
megláttam végre azt, amiért jöttünk. Egy ketrecben sok aranyos kis malackát! Irtó helyesek voltak. Volt közöttük, foltos, fehér, fekete és még rozettás is (a rozettás hosszú szőrű fajta), de egyiket sem éreztem magaménak. Az egyik ketrec sarkában megláttam egy teljesen barna bundájú, fekete gombszemű kis cukiságot, amiről rögtön tudtam, hogy ő az igazi. Mondtam apának, hogy vigyük el, ő kell nekem!
Otthon berendeztük a ketrecét. Tettünk a ketrec aljára forgácsot, az oldalára itatót akasztottunk, kapott egy szénatartó állványt és egy kerámia etetőtálat is, amibe a tápot tesszük. Nevet is választottam neki, a színe miatt Kávénak kereszteltem. Az első napon még nem vehettük ki, hagytuk hadd szokja az új otthonát. De én titokban, amikor senki nem látta, kivettem és megsimogattam. Kávét az egész család megkedvelte. Később vettünk neki társat is, akit Sárinak neveztünk el. Sárinak hamarosan kölykei születtek, édes, vicces, kis szőrcsomók. Nagyon szerettem velük játszani, de amikor megnőttek, nem tarthattuk meg őket, mert túl sokan lettek volna. Így elvittük őket az állatkereskedésbe, hogy új otthont találjanak nekik és más gyerekeknek is örömet szerezzenek. Kávé sajnos már nem él. Beteg lett és egy nyári napon elpusztult. A kertben temettem el. Tengerimalacaim továbbra is vannak, akiket nagyon szeretek, de úgy érzem, számomra
mindig Kávé marad a legkedvesebb tengerimalac a világon, mert sok emlékezetes pillanatot élhettünk meg együtt!
